Ártatlan érc Borsos Miklós pécsi Babits-szobrára Az a döfés a nyakba, hátulról, hogy beletörött, hogy kimetszhetetlen, s hogy ott áll mögötte, s legokosabb reá hagyatkozni, úgy moccanni, ahogy árnyéka mozdul, úgy húzódni a fa mögé, sarokba, úgy az emberek nézése mögé, hogy a nehezék, a test, a szigonyon, úgy hátrálni a nagy vizekig, hogy azt is mindenki szeme előtt, s tudni, hogy az eddigi nyom, az is becsapás, csak ide, csak a térre szaladt le, csak onnan látni, hogy mintha oda ment volna, miközben elromlott az összes igazolvány, a vének mind a fal felé, az ifjak gyanútlanok, a történelem gyámoltalanabb a kifordult esernyőnél, s a filozófiához és a fényképezéshez napfény kell, miközben egykapus a játék, s labdaszedőnek önként mégse, azazhogy emberi mértékek szerint megszégyenülve, s menthetetlenül lázadva végig, akkor is, ha csak az ijedt álarc útvesztőiben, ha csak szoborként, maga elé tartva a megadó, ártatlan ércet, s ha csak helyben szaladva folyvást, amíg erejéből telik s lehet, amíg mögötte kifújja magát, s úgy tesz mintha már nem törődne velünk. |