AZ EMBER Az ember összefogódzik, áll, mint a betonoszlop, kerítés lesz, harci alakzat, arcán golyók és csillagok jele. Bebútorozza a világot kölcsönnel, régi bútorokkal, nyakkendőt köt és meg sem érzi bőrén a kozmikus sugárzást. Csinál magának történelmet, homorú hátát nekidönti, ágyékát jövőbe feszíti, halálát is megmagyarázza. Begyalogol az Űr vizébe, de ott is ugyanazt találja, mint Akarattyán, Szodomában, visszatér, megvacsorázik. Csak a szomszéd hascsikarása ébreszti rá, hogy egyedül van, a csillagos ég áramtelepe koponyájában bizsereg. Átfordul másik oldalára, tárgyait mondja, pántlikázza, megsimogat egy állatot, és holnap újra kezdi.