NAGYANYÁM Aszaltszilva arcú, görbült nagyanyám, decemberi varjú vén gesztenyefán, hócsillagos télben lelsz-e még magot? Látsz-e hulló égen néha szép napot? Lelkedet a vállad azért tartja csak, hogy a vesző vágyak arra hulljanak? Vagy fel tudsz még szállni, ha a föld nehéz? Szemed csendje nyári mezőket idéz: Búzavirág-fenyű reggelek tüzét, érett zizzenésű élet örömét, szikár nagyapámat friss tarló fölött, derekán a nyárnak, aki megszökött. De messziről jöttél dűlőutakon; Elmaradt négy testvér, egy tucat rokon. És most itt kucorgol eres küszöbön, ajkad imát mormol, lesed, hátha jön nagyapa a csöndből hulló égen át, ellopni a földről saját asszonyát.