PETŐFI

Mert virág nőtt ujja hegyén,
vázába nem állítható. A kör
szétrobban, ha ő a centrum.
Tört abroncsok kunhalmát lelöki,
ünnep képletéből faköpönyeges
hétköznapokba kilép.
Méri magához a hazát,
a hazához lélegzetemet,
lélegzetemhez szeretőimet,
legyek különb, legyek magam.
Nem a szobor. Nézz a tükörbe!
A kéz utazásai, sáncai,
a láb a keresztútnál,
a világ fölé görbülő gerinc,
az ingázás a múzeumlépcső
és Segesvár között,
nem a példa! csak mi beépült
a részletek rugóiba
belőle, hogy már neve sincs,
a vér lüktető kokárdái
a pillanat csatáiban,
a felelős százkét elem
mozdulása a feleletben,
a fűszál, ahonnét naponta
bejárható a világ,
az örökös most vagy soha,
a tükör, ha belenézhetsz,
az őrzi őt.
Tudod-e
nyitott tenyérrel ünnepelni?