NIKLÁN Előbb a tenger s hogy rajta vagyunk, aztán az ég beesett szemealja: a part, valahol emlékeinkben, aztán az utolsó palackposta hintázása a végtelenből, aztán a mindent kihajigálni tébolya, mert part kell, odaértünk, aztán a semmi kikötőjébe belógó hurkolt hajókötelek, aztán a csupasz árbócrúd iránya, aztán: minden út Niklára vezet. De úr Niklán Berzsenyi Dániel, s lesz szolga a sors, hogy beleremeg a tenger, sajog Magyarország, földübörögnek csillagrendszerek, ha Dániel úr, ujjai között megpörget egy diófalevelet, nincs alku, nincs haszontalan öröm, csak az van, ami végleg elveszett csak teremtő szép, lélek s szabad nép, versbe nyügözött nincs-harmónia, az ujjak körül keringő világ. Uram, levonom fehér vitorlám jöttem, e-földi tunguz-ivadék, kapaszkodom fekete szárnyaidba, dobbants, hasadjon ketté a sötét, csúszkáljanak a simák víz színén, Niklán a mérték mélység-magasság, emelkedik puszta virány fokáról, kínból, kő alól a másik ország, zászlóján írás: a nagy népeket nem tenger, nem egyéb helyhezet, de ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá. |