Ím, itt, leghátul legelöl

Ím, itt, az utolsó vonat
legutolsó kocsijának a
hátsó peronján, többnyire
hátrafelé figyelve, hiszen
előre, innen, nemigen lát a szem,
oldalról meg minden
visszaforog ide,
ím, itt, hol elszalad a
lábam alól a föld,
s ha megáll, megállok,
ahol kimozdíthatnám
helyéből a világot,
ha magamat kimozdítanám, tehát
szilárd pontján a létnek,
s bizonytalanságban mégis, mivel
nem tudhatom, hogy a hátam mögött,
vagyis elöl milyen,
ami idepörög,
s hogy aki a következő vonat
elején állna,
látná-e, amit én látok,
s mit látnék én, ha egyszer
tolatna a vonat,
ahol semmi sem ugyanaz,
ami nem én,
s már én sem vagyok az,
mint a vers elején,
ím, itt, azon a helyen, ahol
egy villanással ezelőtt
álltam még, s csupán
átsiklott agyamon,
hogy a vészfék meghúzásához,
ha lenne erőm,
van-e jogom,
míg az emberiséggel utazom,
ha látom a nyomon,
hogy baj van,
s megállítható-e a vonat,
ha nagy a sebesség a kanyarban,
mikor a többiek,
mint a lovak a zabban,
úgyszólván boldogok,
s tán én is az vagyok
hátulról nézve,
tehát itt, ahol egy a vége
így is meg úgy is, s igazán
senkit sem zavar, hogy
mért nézek a jövő után,
s hiszem vagy sem, hogy e helyen
áll majd az is, aki
a vers végén leszek,
s betöltöm-e a szerepet,
ha be a helyet,
ahol mindenki menetirányban,
és aki háttal, az is
tekergeti folyton a nyakát,
hogy legalább oldalról lássa,
amit a többi lát,
a bolond tekinget csak hátra,
meg aki fél,
hogy fölismerte magában
a bűnözőt,
de nem találja,
hát ugyanoda néz, ha hátra,
ím, itt, leghátul, legelöl,
ahol lassabban kel a nap,
s előbb lenyugszik, amíg
megy a vonat,
ahol az emberiség és én, mint
kettéhasadt tudat
vagyunk csak egy csomag,
s a fű, a fa, a hal, a kő
példázza sorsomat,
és mint a tűz, a víz, a levegő,
vagyok szabad,
én, az anyag,
ha abbahagyom most,
mondjuk, a verset, mert a vonat
belőlem kiszakad, -
ne csapjátok be magatokat.