Nehezebb részem

Aki laktam leginkább bennem,
körözök már folyvást fölöttem,

olyan gyorsan dobog a szárnyam,
hihetném, hogy végleg kiszálltam,

látom magam önmagam nélkül,
ahogy a tér időmhöz békül,

s fordul-térül a föld alattam,
életnél is alacsonyabban,

térül-fordul valami rendbe,
mintha a rend a lényeg lenne,

s akit nézek, nehezebb részem,
tartózkodna a közelében,

fogna hosszabb-rövidebb száron,
akkor is, ha oda az álom,

mintha tudná, mi látszik onnan,
vele ahol sohase voltam,

s menne elöl, szemben a nappal,
hogy legyen majd, ki megvigasztal.